A MÉZ TÖRTÉNETE
Az ember már az ókor előtt is ismerte és fogyasztotta a mézet. Ezt bizonyítja egy 16 000 éves Spanyolországi sziklarajz, amely egy lépes mézet gyűjtögető embert ábrázol. Az Ószövetség is ír a méhek tartásáról, és a méz szüreteléséről.
Bizonyíték van rá, hogy az ókori egyiptomiak ételnek és orvosságnak is használták. A piramisokban mézes sütemények receptjeit fedezték fel, és a méhek kultikus tiszteletére utalnak a méhkast ábrázoló vésetek is, obeliszkek, sírkövek falán. A legérdekesebb leletek azonban a méhek életéből vett képeket őrző, 2-3000 éves papirusztekercsek.
A görög mitológia is sok, mézhez kötődő utalást tartalmaz: a mézfogyasztás titkairól, isteni eredetű előnyeiről. Már a legkézenfekvőbb forrásban, Homérosz Iliászában és az Odüsszeiában is többször említésre kerülnek a mézfogyasztás isteneknek tulajdonítható előnyei. Pithagorasz úgy tartotta, hogy a méz szüli a gondolatokat, sőt, a megszületett ideákat kristálytisztán szűri, ezért tanítványaival mézen és kenyéren élt. Hippokratész, az orvoslás atyja, pedig forró mézes tejet írt elő légutak megbetegedéseire. A módszert még ma is alkalmazzák. Ovidius a mézet a tudás forrásaként, és szerelemfokozó szerként említi.
Emlegették szerelmi bájitalként, csak úgy, mint az örök fiatalság elixírjeként. Beláthatatlan idő óta minden népnél afrodiziákum és serkentőszer hírében áll.
A távol-keleti hagyomány szerint, nászéjszakára mézzel kenték be az ara kebleit és szeméremajkait, és mire a vőlegény letisztogatta, a gyönyör kapujába jutottak mindketten, az együttlét biztosan édesre sikeredett.
Végül a magyar vonatkozások: egy utazó szerint Attila mézes borral kínálta vendégeit, valamivel később, pedig nem a méz, hanem a méhek kaptak fontos szerepet egy nagy győzelemben. Bár nincs a történelemkönyvekben, de úgy tartják, hogy a nándorfehérvári csatában a védők méhkasok tucatjait dobálták a török ostromlók nyakába, rögtön a szurok bevetése után. 1289-ben a németújváriak is méhekkel védekeztek a várat támadó I. Albert osztrák herceg ellen.
Magyarország területén már a honfoglalás előtti időszakban is foglalkoztak méhészettel az itt élő népcsoportok. A bevonuló magyarok eltanulták és folytatták ezt a mesterséget. Ennek első írásos emléke 1370-ből származik, amelyben királyi méhészetet említenek. A méhektől nemcsak mézet, hanem a világításhoz szükséges viaszt is kapott az ember. A mézből mézeskalácsot, mézbort, mézsört készítettek, illetve süteményeket, bort is ízesítenek vele. Az ipari cukorgyártás beindulása előtt ez volt az egyetlen édesítőszer.
A 17. században az új világítóanyagok (olaj, paraffin) és az egyre nagyobb méreteket öltő cukorfinomítás miatt háttérbe szorult a méhészet.
Manapság ismét kezdi visszafoglalni helyét a táplálkozásban. Az egészséges táplálkozás egyik elengedhetetlen alkotóeleme.
Millió évekkel ezelőtt őseink ádáz harcot vívtak a méhekkel, mert a létfenntartásuk ösztönétől hajtva rájöttek, hogy a méhek szorgalmas munkájuk eredménye, a faodúban talált lép és a belőle csurgó aranysárga méz mennyire jó nekik, ezért azt elvették tőlük.
Így alakult ki ez az elfoglaltság, melynek eredményeként az ember fel is használta az első méhészeti termékeket: a mézet és a viaszt.
Tehát így kezdődhetett a primitív méhészkedés, hogy az első „méhész” csak úgy juthatott a méhek által termelt édességhez és a viaszhoz – s azok gyógyhatásához elfogyasztásukkal -, hogy leölte a méheket. Mi sem természetesebb, hogy a mézzel és méhkenyérrel együtt megette az álcákat, a lépekben lévő fiasítást, és a viaszt is.
Sokkal későbben, az ésszerű méhészkedéssel egyidejűleg kezdte az ember méhész-származékaikra szétválasztva a többi méhészeti termékeket hasznosítani, és pedig mint a méz, viasz, propolisz, virágpor, méhkenyér, méhméreg, méhpempő, ezek a termékek különböző keverésének megfelelően, megkülönböztetett készítmények formájában.
Az új házasok lakásának küszöbére mézet csöpögtettek, hogy gazdag és édes legyen életük.
A Vatikánban őrzött kódex, amelybe Acipius receptjeit feljegyezték, tanúskodik arról, hogy a méz a leggazdagabbak konyhájában is szinte valamennyi étel meghatározó alkotó anyaga volt. A dulcia domestica – házi édesség – nevet viselő finomság is úgy készült, hogy a kimagozott, érett datolyát dióbéllel, illatos fenyőmaggal keverték össze, majd mézben megfőzték. A kor ízlése nem csak az édességek elkészítésénél használta és fogadta el a mézet, de az igényes húsétel sem nélkülözhette azt.